Felvezető

Pár évtizede még várva várt eseménynek számítottak a jeles kortárs (manapság improvizatívnak mondott) muzsikusok találkozásai, közös együttmuzsikálásai. Utólag pedig szenvedélyes viták, elemző kritikák kísérték e zenei találkozókat. Ennek mára nyoma sincs. Minden mai komoly és mély alkotás a közfigyelemtől száműzötten él. Jó, ha legalább bújdosóként élteti a valódi művészet lángját s nem a porban vergődik törött szárnyú, halódó madárként.

Két hites, kiforrott alkotó, Szabados György és Joëlle Léandre találkozott – régről való szándék megvalósulásaként – a délvidéki Magyarkanizsán, 2010 őszén. Ezen a koncerten, egy nem mindennapi minőség ígéretében, érezhető volt a közönség fölfokozott várakozása. Azóta is beszédtéma e hangverseny.

A mai muzsika egyik legnagyobb összegzője s egyben előremutató zeneköltője, a magyar zenét ismét egyetemes szintre emelő Szabados György*. A magyar hagyományban alapozódó szerves zeneiségét, rögtönzésben született, de mindenkor harmonikus, kiegyenlített formateremtését – szabatos voltát - régtől csodálják nyugat-európai muzsikustársai. Akik nem kevésbé hősies küzdelmeket folytattak egy életen át, az improvizatívnak nevezett zene területén. A megtartó saját Hagyomány beavatottsága, zsigeri élménye nélkül az egyetlen lehetséges utat járták végig: önmaguk mélyén keresve a kozmikus ember dimenzióit, bévülről kiemelni a egyetemest.

Ez sem könnyű út, ráadásul többszöresen terhelt a fehér civilizáció betegségeitől. A legnehezebb küzdelem az egóba merevült nyugati ember felszabadítása körül folyt és folyik. Mint oly sokszor, a fehér ember ezúttal is átesett a ló túlsó oldalára. A rögtönzés szakrális eszközével a lélek élveboncolását ad absurdumig víve az eszközt fetisizálta és az európai kortárs zene nagy része a káosz és a parttalanság apályán megfeneklett. A leglátványosabban tetten érhető ez a gond a zenei gondolat, azaz a dallam/zenei téma jelenségénél. Az európai kortárs zenében, élő hagyomány híján, vagy a régi európai komponált zenéből vagy a néger jazzből, vagy más egzotikust modellekből válogatnak dallamokat, dallamtöredékeket. Maga a külsőséges eljárás is az elbizonytalanodás jele és mindnekor varratos szövetet eredményez.

Érthető tehát az európai muzsikustársak csodálata a szabadosi életmű kapcsán, amely az archaikus világ és a mai televény számukra elérhetetlen teljességét és egységét mutatja föl. S túl ezen az állítás bizonyosságát. (Szerintem a mostani Bartók világreneszánsz oka is hasonló eredetű.) Másfelől pedig, mi is csodálhatjuk a nyugat-európai kortárs (improvizatívnak mondott) muzsikusok következetességét, sokoldalúságát, végsőkig vitt technikai felkészültségét, hiszen ezeknek a kötelező muzsikusi erényeknek hiányát fájóan érezni a magyar improvizatív muzsikusok többségénél.

Joëlle Léandre-t tartják ma az egyik legkarakteresebb európai kortárs muzsikusnak. Markáns, drámai bőgőjátékát egy érzékeny, de ugyanakkor forró hevületű lélek formázza. Az archét idéző, sűrűn előforduló nem temperált hangzásokat át- meg átszövik az európai komponált zene formajegyei, amit egy olvadékony lélek fölfokozott idegzettel ötvöz egységgé. Az első közös muzsikájuk Szabadossal a teljes nyitottság jegyében történt, mindenféle próba, előre rögzített váz nélkül.

Lassú, enyhén ázsiai ízű esésritmusokat szórt kezdeteknek a zongora, szinte felkérve a bőgőt a “táncra”, egy elfogadó válaszra... - elindítva ezzel egy korszerű szvít-jellegű, nagyformát öltő darabot. Hol egészen tág kozmikus világra nyitva, hol pedig végtelenül finom, rebbenő bensőségbe húzódva e hosszú számban. A bőgő föl-fölszakadó magány-kiáltásai, csikorgó fájdalmai, és az őt megtartó zongora közrefogó, óvó akkordjai időnként szilaj tánccá fokozódtak, himnikus szárnyalássá emelkedtek. Egy kozmikus szorongás félelmes várakozása és a Teremtő csöndjének boldog előérzete közt érzékeljük e koncert sugallatát. Ezt az érzelmi alapra fűzött, változó jellegű muzsikát nehéz szavakkal megközelíteni: a harangozás megidézésétől, az elemi hangi gesztusokon át, a középkori pontozóritmus biztos támaszától kezdve, a második darabot lezáró gyermeki egyszerűséget idéző énekig, oly sok mindent hordozott magában.

Belső béke, nyugalmas csönd, kifinomultság, alázat... - ezeket a jelzőket mondogattuk a koncert után. A zongora - a hangszer jellegéből fakadóan is - biztos kézben tartotta a vonulatok, léptékek arányát és olyan aurát kezdeményezett, amely aztán közösen kibontva ívelt a zenészek és az emelkedett zenétől meghatott közönség feje fölé.... de innentől kezdve kedves hallgató, hagyja el ezeket a dadogó szavakat és bízza magát inkább a fülére és a szívére: az igaz élményre, amit e lemeztől kap.

Magyarkanizsa, 2010. november

Bicskei Zoltán

*az írás elkészültekor nem sejtettük, hogy Szabados György 2011. június 10-ei halálával az életmű immár befejezetté válik.