„Kifinomult billentés-technika, kiváló formaérzék, remek dallam- és harmóniaérzék – ezek a szavak jutnak eszembe Rozsnyói Péter új szólólemezét hallgatva.

Egykori tanáraként alkalmam volt Pétert megismerni, mint zenészt, mint embert egyaránt. Számomra már akkor egyértelművé vált, hogy egész életét a zenének fogja szentelni.
Jól ismerve Péter klasszikus zenei munkásságát is, megtapasztalhattam, hogy ugyanazzal a természetességgel és átéléssel játssza Bach műveit, mint a saját, sokszor rögtönzött darabjait, illetve a jazz-standardeket.

Ez a mostani felvételén hallható rendkívül kifejező és érzelemdús játékából is kiderül, amely újra megerősítette bennem azt, hogy akkor jó egy rögtönzés, ha úgy hangzik, mintha meg lenne komponálva; egy megírt szerzemény előadása pedig akkor, ha úgy tűnik, mintha a mű éppen most születne.”

Oláh Kálmán


SERENITY PRAYER

Egy bizonyos érettséget elérve minden alkotóművész eljut arra a felismerésre, hogy az út a cél. Nem minden alkotóművész jut el viszont a 38 éves Rozsnyói által elért elvonatkoztatási szintre, melyet ennek a lemeznek az elkészülte után meg is fogalmazott: minden kezdet egyben végpont is, minden, ami megnyit valamit, egyben be is zár valamit. Csak fohászkodni lehet érte, hogy az ember elérje, hogy megértse, hogy belsővé tegye, ami változtathatatlan, és változtasson azon, amin kell. Két trió album után ez az első szóló zongora lemez, amit Rozsnyói megjelentet. Hátborzongatóan őszinte vallomást hallhatunk tőle eddigi életéről, Bach módjára csörgedező tudatfolyamként.

Az elkészült lemeznek három rétege van, de mind a három ugyanannak az egyetlen koncertnek a felvételén született. Rozsnyói felment az ezúttal stúdióként is működő Opus Jazz Club színpadán álló zongorához, és improvizált, a közönség pisszenés nélkül figyelt. Az első, e-mollban induló rögtönzést immár a felvételen meghallva az a benyomásom támadt, hogy a nyitó hangok vibrátóval szólalnak meg – persze semmilyen elektronikus vagy akusztikai beavatkozás nem történt, ez egy tisztán akusztikus lemez. A lemez gerincét az ilyen vibrátókat megidéző líraiság adja, ezek a rögtönzött darabok egyenesen törekednek a transzcendens felé. Szerzőjük ugyan Rozsnyói, de nem zeneszerzőként, hanem improvizatőrként, és mégis többnyire úgy élvezhetőek, mintha gondosan megírt szerzemények volnának. Az egyetlen saját kompozíció, a Little Song azoknak, aki már hallották a korábbi, a trió lemezen, felfed valamit Rozsnyói formakészségéről, koncepciózus gondolkodásáról. Talán nem túlzás az sem, hogy a Little Song ebben a kontextusban ars poeticus fontosságú. A Porter, Gershwin és Van Heusen standardek az igazán játékos, sőt egyenesen derűs hangulatú réteget adják a lemezen, magától értetődően ellensúlyozva az összetett kézzel elmondottakat.

Van itt még egy zeneszerző, akinek viszont nem jogdíj jár. Amikor Rozsnyói maga elé képzeli, hogy milyen ember lehetett, akkor Buddhához, vagy Jézushoz hasonlatosnak látja, mert „a szeretet hozzájuk hasonlóan magas szintű hírnöke”. Egy régebbi koncertjére írásban is megfogalmazta, mit jelent neki Johann Sebastian Bach művészete: „Az értelem és érzelem olyan tökéletes szintézise, ami a hit hídjaként húzódik Isten és ember között.”

Persze, aki további példaképeket keres, biztosan jogosan eszébe juthat például Keith Jarrett, akitől az improvizáció etikáját tanulta Péter. Vagy a Monk-verseny első díjas magyar zongoristája, volt tanára, Oláh Kálmán, akinek (sokszor Bartóktól inspirált) harmóniái és ritmikája áll Rozsnyóihoz a legközelebb. Vallomásosságának – Rozsnyói első lemezének első száma is egy ima – ilyen meggyőző kifejezése nem jöhetett volna létre, ha nem ez lenne legőszintébb és legsajátabb megszólalási módja.

A nyugat-magyarországi Veszprémben született Rozsnyói előbb szülővárosában tanult zenét, azután 2004-ben szerezte meg jazz zongorista és tanári diplomáját a nevezetes Liszt Ferenc Zeneakadémián, Budapesten. Egy ottani mesterkurzus alkalmával Julian Joseph brit jazz-nagyság figyelt fel rá, azóta többször is szerepelt Londonban. 2006-ban és a rákövetkező évben ő képviselte Magyarországot a Montreux-i jazzfesztivál keretében rendezett tehetségkutató versenyeken. Az alkotói munkát segítő Lakatos Ablakos Dezső-ösztöndíjat is ekkortájt kapta. 2011-ben szerződtette az európai hírű képző intézmény, a Snétberger Zenei Tehetség Központ, ahol a nehéz sorsú roma zenész növendékeknek tanít Bachot, improvizációt és ami ezekkel jár. Első, zongorás trióban készült felvétele 2010-ben jelent meg, ezen Orbán György bőgőzött, Mohay András dobolt. A BMC Records szerződtette második lemezére (Pain of an Angel), amelyre Mohay tragikus kimenetelű balesete miatt új társat kellett keresnie, Csörsz Zoltánt kérte fel dobolni. További partnerei között az évek során a híres Kőszegi Imre, az utánozhatatlan Winand Gábor, és vele elragadó társa az éneklésben és az életben, Elsa Valle, az ösztönös zseni Egri János bőgős, a sokoldalú gitáros, Rieger Attila, a szerzőként is kiváló Lamm Dávid (gitár) és sokan mások szerepeltek.

Pályájának eddigi legjelentősebb mérföldkövéhez ért Rozsnyói. Ezt döbbenetes erővel élte át, amikor felszökött pulzussal – mint kezdő korában, egy-két évtizeddel ezelőtt – leült egyedül a zongorához, közönség és piros lámpa előtt. Elsőnek játszotta a záró darabot (minden kezdet le is zár valamit), de a session digitális lenyomata egyébként azonos az eredeti, teljesen spontán, ám előtte hetekig fejben forgatott rögtönzésével. Téma és improvizáció egysége olyan erős lett, hogy nem is lehet első hallásra megállapítani, melyik szerzemény, és melyik improvizáció. Ezért is érdemes ezt a lemezt szünet nélkül végighallgatni, mélységei akkor fognak igazán feltárulni.

Zipernovszky Kornél