Nulla óra: kezdete, vagy vége a napnak?
Piazzolla tangója

A tangó több mint százéves. De azt senki nem tudja pontosan, hogy honnan érkezett, nevének az eredete s a jelentése is ismeretlen. A tangó származása körüli vitának az az alapkérdése, hogy afrikai-e vagy európai. Egyesek a kasztíliai „játszani” jelentésű tano szót gyanítják a név mögött, mások egy afrikai tánc nevére esküsznek. A zenei gyökerek csak bonyolítják e helyzetet: a kubai habanera és danzon, az andalúziai flamenco s a délolasz dallamok éppúgy jellemzői, mint az afrikai ritmusok.

Ami bizonyos: Buenos Airesben tűnt fel a múlt század utolsó évtizedeiben. Kezdetben fuvolán, gitáron és hegedűn szólalt meg, de akkor vált az igazivá, amikor meghódította a Németországból érkező bandoneón. Heinrich Band 1854-es találmánya, a bandoneón - a tangóharmonikával ellentétben - négyszögletes házú, a diszkant (vezérszólam) és a basszus gombjai tükörképszerű kialakításúak, gombjainak lenyomásakor egy hang szólal meg, nincsenek rögzített kísérő akkordok. Kezdetben diatonikus, fejlődésének legutolsó fázisában már kromatikus változatban is készül.

Buenos Aires 1880-ban lett Argentína fővárosa. Fasorral szegélyezett széles útjai, kiterjedt elektromos hálózata, a városi közlekedés fejlettsége miatt Latin-Amerika Párizsaként élt a köztudatban, s adott otthont az Olaszországból és Spanyolországból érkező bevándorlóknak.
A tangó a város plebejus tánczenéjének számított, kivált az első, nagyjából 1920-ig tartó Old Guard periódusában. Ebben élhették ki a munkások a nyomorúságukat, az emigránsok a honvágyukat, ez az érzéki muzsika elhitette velük, hogy ellenállhatatlanabbak, keményebbek, férfiasabbak, mint valójában. Aligha véletlen, a tangó egyes számú fészke a bordélyház volt akkoriban. Aztán bezárták őket, a tangó a kávéházakba, kabarékba, színházakba vándorolt, és ezzel egy új korszaka, a New Guard kezdődött el. Már inkább a középosztályhoz, mint a munkásokhoz szólt, s noha tánczeneként is működött, a figyelem inkább az előadásra, a dalok énekesére és szövegére irányult. Ez volt a tangó aranykora, melyben tucatnyi karizmatikus előadó emelkedett fel, köztük a leghíresebb is, Carlos Gardél.

Ugyanekkor, a két világháború között vált a tangó második otthonává Európa, elsősorban Párizs. Szenvedélyesebb, vadabb muzsika volt ez, mint bármi, amit hallhatott addig, két világégés között beleölhette csalódottságát, fájdalmait és nem utoljára: az ezeket feledtető szexuális vágyat.

Ugyancsak az aranykorban kezdődött meg a tangófogyasztás hanglemezen. A Buenos Airesben élő német bevándorlót, Max Glucksmannt övezte hála és bizonyára tetemes haszon, Odeon márkájú bakelitjei elárasztották Argentínát és Európát, lehetőséget teremtve arra is, hogy a rádióban beinduljanak a tangóműsorok. A vezető énekesek -- szokás szerint -- filmsztárként is megdicsőültek, lásd Rudolph Valentinót, vagy az említett Gardélt. Gardél, szegény, negyvennyolc évesen, 1935-ben lezuhant egy repülőgéppel, nem sokkal azután, hogy New Yorkban felkért egy tizenhárom éves argentin ifjút, közreműködjön El día que me quieras című filmjének zenéjében. Ennek a fiatalembernek
Astor Piazzolla volt a neve, és két évtized múltán ő lett a New Guard továbbfejlesztője, az új tangó megteremtője.

Piazzolla Mar de Platában született 1921-ben, de Bronxban töltötte gyermekkora túlnyomó részét. 1937-ben tért haza, majd Buenos Airesbe költözött, ahol Aníbal Tróilo tangózenekarának másod-, az összhangért s az árnyalatokért felelős bandoneónosa lett. 1940-ben a Buenos Airesben turnézó Arthur Rubinsteinnek megmutatta egy darabját, aki ezután megismertette Alberto Ginasterával. Piazzolla hat évet töltött Ginastera tanítványaként, beavatást nyert a kortárs zeneszerzők műveibe, szimfóniák, concertók, szonáták és kamarazenék tucatjait komponálta -- csak éppen a tangótól távolodott el. Annyira, hogy amikor 1954-ben -- egy fiatal zeneszerzőknek hirdetett verseny győzteseként -- egy párizsi ösztöndíjjal Nadia Boulanger zeneszerző növendéke lehetett, kezdetben kimondottan szégyellte megvallani, hogy valaha bandoneónon és kabarékban és tangót játszott.

Piazzolla nem kevesebbet köszönhetett Nadia ösztönzésének, mint hogy „megfeledkezve” Stravinskyról, Bartókról és Ravelről újra Piazzollára: a tangószerzőre talált. Azzal pedig, hogy (1960-ban) Buenos Airesben megalapította a Quinteto Nuevo Tangót, az új tangó is megszületett.

Kapott is érte épp elég támadást, fenyegetést, verést. Hiszen azon túl, hogy Piazzolla európai gyökerűnek tartotta a tangót, az olasz opera, az amerikai dzsessz és a kortárs muzsika szövetébe fonva a tánctermekből átemelte a hangversenytermekbe. Kétségtelenné vált: Piazzollával véget ért az aranykorszak; s az új tangó üzenetében nem volt köszönet. Ez nem feledtette, hanem kiélezte a fájdalmakat.
Az 1976-tól 1982-ig uralkodó katonai junta elől ugyan Párizsba kellett menekülnie, hatására számos új utat kereső tangózenekar alakult Argentínában. Aztán Buenos Aires is „megadta magát”: 1985-ben, amikor Piazzolla már világszerte a legelismertebb szerzők-előadók közé tartozott, a város díszpolgárának választották. Több mint negyven albumot készített 1992-ben (agyvérzéstől) bekövetkező haláláig, együttműködve Jorge Luis Borgesszel, Jeanne Moreau-val, Gerry Mulligannel és a Kronos Quartettel, nyomot hagyva számos zenei műfajon. Ő maga a Tango: Zero Hour című 1986-os lemezét tartotta a legjobbjának -- az abszolút vég és az abszolút kezdet azonos és drámai pillanatát idézve meg (de a Muerte del Angel, a Luna, a The Vienna Concert, a Concerto Para Bandoneon / Tres Tangos és a Kronos Quartettel közös Five Tango Sensations éppily keresett).

Amiként Gidon Kremert és Yo-Yo Mát, úgy Eduard Okoun hegedűművészt is mélyen megérintette a Piazzolla-darabok szenvedélyessége. A 2000 májusában alapított Okoun Ensemble nevű zenekarába azokat a nemzetközileg elismert muzsikusokat hívta meg, akikkel évek óta szoros művészi kapcsolatban állt. Az együttes a barokk zenétől a kortárs kamarazenéig terjedő repertoárját a legkülönfélébb hangszeres összeállításokban tudja bemutatni.

Az Okoun Ensemble folyamatosan azon fáradozott, hogy a klasszikus zenén kívül újabb hallgatói köröket is megnyerjen. Astor Piazzolla-hommázsukra olyan műveket választottak, amelyek egyrészt a Piazzolla-életmű keresztmetszetét adják, másfelől kiváló lehetőséget kínáltak átdolgozásra a vonósnégyessel és ütősökkel kibővített kvintett számára. (A Négy évszak, az Oblivion, a Buenos Aires Hora 0 vagy a La Muerte del Ángel egyszersmind a legnépszerűbb Piazzolla-szerzemények közül való.) S jóllehet a lemez címéül választott Oblivion jelentése a feledésbe merülést sugallja, e főhajtással bizonyára újabb híveket szereznek az új tangó alkotójának.

Marton László Távolodó

---

A kvintett szólistái

Eduard Okoun (1972., Lettország) 5 évesen kapta első hegedűóráját. 1980 és 1990 között szólistaként lépett fel az akkori Szovjetunió jelentős zenekaraival. 1990 óta Ausztriában él, innen indította nemzetközi karrierjét szólistaként, kamarazenészként pedig olyan partnerekkel lépett fel, mint Wolfgang Schulz, Karl Leister, Cyprien Katsaris, Martin Lovett és Alexander Lonquich. 1995-ben hívták meg a Salzburgi Kamarafilharmónia koncertmesterének és művészeti vezetőjének. Zenei elkötelezettségével és művészi kisugárzásával a zenekart nemzetközi rangra emelte. 1997-ben karmesterként is bemutatkozott. 2000 májusában megalapította az Okoun Ensemble-t.

Alfred Melichar (1975., Ausztria) Bécsben és Varsóban tanult. Harmonikásként és bandoneónosként együtt koncertezett a Holland- és az Osztrák Rádió Szimfonikus Zenekarával, a Bajor Rádiózenekarral, a salzburgi Mozarteum zenekarával, az Ensemble Wiener Collage-zsal, az Osztrák Új Zenei Együttessel, amelyekkel számos rádió- és lemezfelvételt is készített. Tanárként a linzi Bruckner Konzervatóriumban és nemzetközi szemináriumokon adott elő. Repertoárján főként a kortárs zeneirodalom szerepel, olyan szerzők műveinek ősbemutatóján vett részt, mint Friedrich Cerha, Violeta Dinescu, Dieter Kaufmann, Tera de Marez Oyens, Karmella Tsepkolenko, Erich Urbanner.

Ivo Jordanov (1973., Bulgária) pályafutása a Stara Zagora Zeneiskolában nagybőgő tanulmányaival kezdődött. 1992-ben tagja lett a Claudio Abbado vezette Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarnak, tanulmányait pedig a bécsi Zeneművészeti Főiskolán, J. Niederhammer professzornál folytatta. Szinte valamennyi bécsi zenekarral és kamarazenei együttessel fellépett, és számos jazz CD-felvételen játszott.
1997 óta él Salzburgban, ahol tagja a salzburgi Mozarteum zenekarának, valamint az Osztrák Új Zenei Együttesnek.

Lisa Smirnova (1972., Oroszország) többek között Anna Kantornál, Karl-Heinz Kämmerlingnél és Maria Curciónál tanult zongorázni Moszkvában, Salzburgban és Londonban. Húszévesen mutatkozott be a New York-i Carnegie Hallban, ezt egy japán turné követte. Rendszeres vendége a legfontosabb európai koncertpódiumoknak (Concertgebow Amsterdam, londoni Wigmore Hall, Wiener Konzerthaus) és a legjelentősebb nemzetközi fesztiváloknak (Salzburgi Ünnepi Játékok, Schleswig-Holstein Fesztivál, Luzerni Nemzetközi Zenei Hetek). Kamarazenei partnerei közé tartoznak többek között Clemens Hagen, Thomas Zehetmair, Benjamin Schmid és a Belcanto Strings vonóstrió.

Wolfgang Pointner (1966., Ausztria) a Müncheni Gitár Intézetben kezdte tanulmányait, később Mike Sternnél, Joe Diorionál, majd 1993-94-ben Zoller Attilánál tanult New Yorkban. 1994-ben alapította meg a Wolfgang Pointner Triót, melynek CD-je 1998-ban jelent meg Trinity címmel. Tagja a Lee Harper Quartetnek és a Black Note-nak. Koncertpartnerei hosszú sorában olyan művészek találhatók, mint Zoller Attila, Don Friedman, Santi Debriano, Ingrid Jensen, Allen Praskin, Lee Harper, Wayne Darling, Erich Bachträgl, Bobby Shew, Bob Mintzer, Jon Hammond és Carl Drevo.