„Sétáló fákra bukkantak” – olvasom a híreket, mintha bebizonyosodni látszana, hogy a fának lelke van.

 

A zenészek régóta sejthetik ezt, hiszen gyakran számolnak be arról, hogy a hangszer visszabeszél, emlékezete van, miután a szerkezetébe épülnek a rezgések. Ebből a szempontból szimbolikus a Borbély Műhely Sztravinszkij Ebony Concertójára is visszautaló címadása: a grenadilla egy Dél-Afrikában honos, rendkívül tömör és strapabíró fafajta, amiből a nyugati klasszikus zenében használt klarinét és a magyar tárogató is készül. Most pedig ezen a fán egyszerre szólal meg Afrika és Európa hangja, amikor Borbély Mihály tárogatón, klarinéton és basszusklarinéton az afro-amerikai eredetű jazzt sajátosan európai, sőt magyar ízzel játssza.

 

Borbély Mihály azonban nemcsak a műfajok, de a hangszerek tekintetben is igazi „poliglott”, csupán ezen a lemezen hét különböző fúvós hangszerrel áll dialógusban, feszegetik egymás határait. Mert mi másért akarhat valaki olyan népzenei hangszereken, mint a tárogató, a moldvai kaval, vagy a felhangokra épülő tilinkó jazzt játszani? Vagy fordítva: hogyan jut eszébe az, hogy a szaxofonból a népzenére is jellemző mikrohangközöket csikarjon ki, vagy épp egyidejűleg több hangot szólaltasson meg rajta, multifóniát hozzon létre, ha nem azért, mert az anyagban rejlő lehetőségeket kutatja? Zenei alkímiáról van szó, de Borbély Mihály nem ma kezdte ezt, hanem a nyolcvanas évek második felében, amikor két, akkor még látszólag egymástól távol álló zenét, a jazzt, illetve a magyar és balkáni népzenét léptette reakcióba zenei laboratóriumában, vagy ahogy ő nevezi: Műhelyében.

 

Mert ami igazán élővé teszi ezeket a kísérleteket, az az, hogy Borbély Mihály közben kreatív szellemekkel beszélget. Egyikük az a Szabó Dániel zongorista, aki – miután sokáig volt a Borbély Műhely tagja – az USA-ban bontogatta tovább a szárnyait, de magyarországi látogatása során beugrott a stúdióba egy szabad örömzenélésre. Ez hallható az Again és a Coda című improvizált számokban.

 

Rajta kívül a dinamikusan változó, biztos alapokat nyújtó alapító tag, Horváth Balázs bőgős mellett feltűnik a doboknál a The Qualintonsból ismert G. Szabó Hunor, aki szerteágazó zenei érdeklődését – jazz, népzene, rock – is szintetizálhatja itt. Az ő játéka először színesíti lemezen a Borbély Műhely hangzásvilágát, hiszen a saját projektjei miatt leköszönő Baló István alapító tagot váltja a dobos poszton.

 

Aztán itt van a fiatal multiinstrumentalista, Tálas Áron, akinek vibráló, koncentrált jelenléte felvételen keresztül is átsugárzik, sőt egy saját kompozícióval is megajándékozta a formációt – a Tevemenet című szám pedig üde színfoltja az albumnak. A generációk találkozása jól szemlélteti azt is, hogyan érte utol a divat Borbély Mihályt. A fiatalok a modern jazz révén már anyanyelvként beszélik azt, amit Borbély Mihály a népzene által a kezdetek óta: a páratlan ritmusokat. Ez a zene szinte végig ötös, hetes, tizenegyes ritmusképletekben robog, mint egy szekér a földúton. Ugyanakkor Borbély Mihály és zenésztársai mindig arra törekszenek, hogy „matekjazz” helyett természetesen guruló, gördülékeny zenét játsszanak. És ha már szekér: mint megtudom, az egyik szám címe, az „Élet-szekéren” Weöres Sándor Öregek című verséből jön, amiből Kodály kórusművet írt – ez ihlette a kompozíció visszhangos múltba révedését is.

 

Borbély ugyanakkor soha nem reked a múltban, ha tradicionális alapokról is indul, mindig elrepteti a zenét egy levegős és friss, nagyon is jelenvaló dimenzióba. Így tesz például Repülj madár című számban, amiben olyan tökéletes ívben épül föl a zene az előző szám (Ha lehet) bőgő ostinatójától kezdve, a tárogató parlando-rubato játékán keresztül a virtuóz zongoraszólón át, a végső katarzist eredményező összjátékig, mint egy határozott szárnycsapásokkal a magasba emelkedő daru. És akkor még nem beszéltünk a kavalos Keskeny ösvényről, vagy a tilinkós Kerge villőkről, amiben a népzene ősrétegéből származó moldvai dallamok misztikuma találkozik a preparált zongora „fekete érzéseivel”, megidézve akár Cage, akár Szabados György kísérleteit. Ezek a számok zabolátlanságuk ellenére is megkomponáltaknak tűnnek, ami meglepő annak tudatában, hogy kollektív improvizációt hallunk.

 

Hogy mit gondolnak ők a múltról és a jelenről, nyugatról és keletről, a legjobban mégis talán az ars poetikaként megfogalmazott Our Favorite Things szemlélteti, ami olyan, mintha Coltrane valahova a Balkánra teleportált volna úgy, hogy közben bevásárolt néhány magyar népi hangszert: A muzsika hangjából származó sztenderdet talán még soha senki nem játszotta tárogatón és dvojnicén (szerb kettős furulyán), amik vad, keleties skálákkal burjánzzák körül az alaptémát. Ebben a számban úgy váltakozik az 5/4 és a 6/4, mint az indiai tálarendszerben, aminél semmi sem szemlélteti jobban az idő ciklikus természetét. Borbély Mihály zenéje is valahogy így sűríti egy pontba a múltat és a jelent: „A népzene felől érkezve én egészen másképp látom a Bartók által inspirált modern jazzt, mint egy olyan kollégám, aki kimondottan jazz muzsikus vagy kortárs zenész. Amikor pedig népzenét játszom, azt is 2019-ből nézem, tehát hogy abból mi lehet fontos a mai kor embere számára” – nyilatkozta. Ennek tökéletes példája ez a lemez, ami úgy köti össze a múltat és a jelent, mint a grenadilla szilárd törzse az eget és a földet, Afrikát és Európát.