1987-ben láttam először a holland anarcho-jazz-punk zenekart, a The Ex-et egy oxfordi kocsmában. Ma már barátok vagyunk. „Nem tudom, ismered-e Kaja Draksler munkásságát” – írta e-mailben Andy
Moor, a zenekar gitárosa –, „de ő az egyik kedvenc zeneszerző-zongoristám a földkerekségen. A matter 100 nevű zenekarában gitározom, és Lena Hessels énekel, az Exből ismert Terrie Hessels lánya. Nagyszerű érzés, amikor elég sokáig zenélsz ahhoz, hogy a barátaid gyerekeivel is együtt muzsikálhass! Téged javasoltalak a kísérőfüzet szövegének megírására, mert szereted az improvizált zenét, de a folkot és a punkot is, és ez a zenekar mindháromból merít.”
Íme a tudható tudnivalók: Draksler 1987. február 6-án született a szlovéniai Kranjban, négyévesen kezdett zongorázni. A Conservatorium van Amsterdam-ban a cornwalli Richard Ayres tanítványaként tanult zeneszerzést, szakdolgozatát pedig a szabad jazz napszemüveges „enfant gris”-jéről, Cecil Taylorról írta. New Yorkban zongoraórákat vett Taylor szellemi örököseitől, Jason Morantól és Vijay Iyertől. 2007-től kezdve számos jazzegyüttesben felbukkant, amelyek viszont a matter 100-tól meglepően eltérő irányba mutatnak. Úgy látszik, hogy akárcsak a cseh improvizatív hegedűművész, Iva Bittová, Draksler is mélyebben ragaszkodik a földanya folklórjának hangzásvilágához, mintsema hollandiai konzervatóriumban vagy a New York-i loftban tanult dolgokhoz. Draksler szerényen magyarázta el azt a folyamatot, amelybe belekezdett, miután a matter 100 zenekart megrendelte tőle a bevállalós amszterdami hangversenyterem, a Bimhuis: „Néhány hónapos terhes voltam, amikor megkaptam a megbízást. A «matter 100» elnevezés egy szlovén kifejezésből származik, amelynek jelentése «száz anya», és akkor használják, amikor valami túl sok, például: úgy esik az eső, mint száz anya. /… / Az első elképzelésem az volt, hogy egy alternatív popzenekarba kezdjek, amely átlátható szerkezetű dalokat játszik; /… / Mivel a Bimhuis arra kért, hogy vonjak be amsterdamiakat is, Andy meghívásán nem sokat törtem a fejem. Évek óta barátok vagyunk, de még soha nem játszottunk
együtt. Lena szintén kézenfekvő választás volt ragyogó hangja, popos éneklése és magával ragadó színpadi jelenléte miatt. Samo Kutinnal azért akartam együttműködni, mert egyéni módon bánik a tekerőlanttal. Macio Moretti dobos, a varsói színtér igazán eredeti alakja, akiről sokat hallottam, Marta Warelis pedig az a barátom, akivel mindig is szerettem volna együtt dolgozni.”
Lena megszólalásainak beépítése a true or false számaiba egy furfangos, de zseniális húzás, amire a legjobb példa a bűbájos, álmodozó ének az Alternating Current című, Draksler által popballadaként aposztrofált szám, és ami a Drunker Etc. elején, a Moorra jellemző gitárzúgással alkot éles kontrasztot. Azonnal megismerjük a dobos Morettit, aki ugyanolyan otthonosan mozog, amikor Hessels énekének precíz ritmusalapot ad, mint a kíséret csillogó pianissimója közben, vagy ahogyan társul Moor gitárjának hirtelen és szabad gomolygásába. Hogyan sikerült Drakslernek összehangolnia ezeket a különböző irányokat?
„A komponáláshoz hosszú erdei sétákat tettem a kislányommal hordozóban, miközben sorokra, riffekre és ritmusokra gondoltam, és felvettem őket a Nokiámra. Amikor a zenészek 2023 augusztusában találkoztak nálam Trbojéban, mindannyian javasoltak dolgokat a formára, az elrendezésre és a hangszerelésre. /… / Eredetileg azt terveztem, hogy a szövegeket is majd én írom, de csapnivaló költő vagyok, ezért elvetettem az ötletet; szerencsére egy ismerősöm a figyelmembe ajánlotta Dean Young költészetét.”
Young a kulcsa ennek a projektnek. A Flood Plain tökéletesen megvilágítja, hogy költészete – leheletfinom metrummal – mennyire pontos, így Hesselsnek énekelhető szöveget tud adni, miközben eléggé elvont ahhoz, hogy a zene sejtelmesebb pillanatainak is meg tudjon felelni. Texas állam koszorús költője, Young 1955-ben született, és ugyanazokat a mámorító baudelaire-i illatokat szívta magába, amelyek elvarázsolták a Soho szimbolistáját, Rosemary Tonksot és elvezették őt a háború utáni amerikai költészet hétköznapi, közvetlen nyelvezetéhez.
Young pazar szövegét, a The Brutal Filament Inside Aglow címűt Moretti olvassa fel, eszköztelenül, csupán a felhevülő zörejek egyre erősödő morajlása kíséretében. Biztos vagyok benne, hogy Young helyeselte volna, amit a csoport a True/False-szal csinált: ezt a lista-verset1 közel fél órásra bővítették, ez jelenti az album csúcspontját. Moor hangja különösen panaszosnak hangzik, annak ellenére, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy elkerülje az olcsó érzelgősséget, miközben Hessels lefutja a százas távot. „63. A spagetti akkor kész, amikor már odatapad a falhoz vágva. 64. Maradj velem, és légy a szerelmesem.”
Dean Young 2022-ben halt meg Cincinnatiban, a koronavírus szövődményei következtében. 2002-ben a Massachusetts-i Egyetem Jubilat című folyóiratának nyilatkozta, hogy versei „demonstrációk”, amelyeket nem azért írt, hogy azokat megértsék, ugyanis az alkotási folyamat fontosabb, mint maga a mű. Az alkotás mint folyamat külső váza jól érzékelhető a true or false szövegén. Az album felvétele nem óvja meg a hallgatót a könyörtelenségétől. De vajon volt-e egyáltalán szükség a true or false hangzó formájának elkészítéséhez speciális nekiveselkedésre?
„A BMC az első koncertünk után keresett meg” – idézi fel Draksler. „Náluk vettük fel a lemezt, egy olyan épületben, ahol klasszikus koncerttermek, egy pincében található jazzklub és étterem, valamint szálláslehetőségek is vannak. A keverést és a masterelést Stian Westerhus végezte, akinek munkájában a tágasságot, a mélységet és a részletek iránti figyelmét már évek óta nagyra értékelem. Nekem úgy tűnik, hogy valamiféle skandináv hangulatot adott hozzá.” Valóban. Az a hűvös hangzásbeli pontosság, amit
általában az ECM-kiadványokon hallani, és amely sokszor az ízléses norvég hangicsálás keretét adja, ittegy olyan zaj szolgálatába áll, amelyet leginkább élőben, sietve szoktak rögzíteni, a dalstoni Café OTO-ban
vagy valamelyik Chicago-i belvárosi lebujban vesznek fel, ahol az áradó energia kárpótol a csiszolatlan élekért és az egyenetlenségekért.
Felrémlik bennem az a furcsa, pánikszerű, poszt-pszichedelikus korszak, amikor zavarodott lemezkiadók, mint az RCA és a CBS, komoly pénzt költöttek arra, hogy Tony Oxleyt vagy Gavin Bryarst hetvenes évekbeli csúcstechnikájú stúdiókban vegyék fel. Hirtelen a matter 100 ugyanezen folytonos hagyomány nélkülözhetetlen részeként tűnik fel, amely továbbra is különböző irányokba húzza szét a zenei ötleteket, hogy kiderüljön, mi ragad meg, és mi törik el. Vagy ahogy a nagy brit improvizátor, Derek Bailey egyszer megfogalmazta egy nekem küldött képeslapon, amelyre egyetlen mondatot skiccelt: „A küzdelem folytatódik.”

Stewart Lee, író/bohóc,
Orphir, Orkney-szigetek, 2026. július
Fordította: Zipernovszky Kornél