A sors jóvoltából több mint tíz éve ismerem László Attilát, és az is megadatott, hogy gyakran együtt játszhattam vele. Mégis, a mai napig újabb és újabb vonásokat fedezek fel a játékában, olyannyira, hogy már meg sem próbálok kiigazodni rajta, inkább csak „készenlétbe” helyezem magam, s úgy várom a fordulatait. Amikor együtt játszunk, tudom, hogy megmarad bennem a zenéje – és ez mindig így történik. Ahogy Attila egyik darabjának a címe is mondja: „testvérek” lettünk.

A társairól is hasonlóan jó véleményem van.

Kálmán igen tehetséges zongorista, képes bármilyen irányba elmozdulni. Soha nem tudom, mire számíthatok tőle, de mindig feldobja a zenét váratlan ötleteivel. Kornél egyedülálló ütős a maga műfajában, rá igazán nehéz szavakat találni – egy két lábon járó ritmusszekció. Béla, a basszusgitáros pedig olyan biztosan tartja kézben a fonalat, hogy az egész társaságot képes felszabadítani. Péterről egy workshop során is kiderült számomra, milyen kivételes dobos. És persze ő volt az első, aki beavatott: hogyan kell játszani Attila zenéjét, miközben a doboláshoz is olyan ötleteket adott, melyeket a mai napig alkalmazok.

Az első perctől kezdve kitűnően kijöttünk egymással, az együttes rendkívül összeszokottan játszik, így hát végig olyan érzésem volt, mintha egy családdal zenélnék. Hiszen nincs „jó zene” „jó emberek” nélkül, és ők tényleg a legjobbak!

Tommy Campbell