Vallomás Chopinről

„Chopin” – amikor ezt a nevet kimondjuk, olyan érzékletes asszociációk ébrednek bennünk, mintha azt mondanánk: „orchidea-liget” vagy „pávatoll”. Jellegzetes hangulatok, színek, ízek, illatok lengenek körül. Kicsit bódult, kicsit nosztalgikus, melankolikus s mégis tettre kész állapotba kerülünk. Mert Chopin zenéje álmodozásra késztet ugyan, de sohasem taszít öncélú mámorba. Gyógyszer, és nem kábítószer. Chopin összetéveszthetetlen zenéjéről még azoknak is van fogalmuk, akiket amúgy nem érintett meg a klasszikus hangverseny-repertoár. Chopin, a táncok komponistája, a zongora Johann Straussa, a legnemesebb szalonzene megteremtője... Mi igaz ezekből a klisékből? Kár lenne tagadni: minden. És még egy sor más közhely sem alaptalan a Chopin-zene feminin vonásaitól a lengyel hazafi dacos büszkeségéig, vagy a választékos franciás ízléstől a bel canto zongorán megszólaló hasonmásáig. Csakhogy mindezek egy-egy részlet alapján alkotott címkék. Chopin zenéjének teljessége ennél sokkal gazdagabb és jelentősebb.

Bogányi Gergely válogatása és interpretációja egy CD alig több mint egyórás terjedelmében hű és méltó portrét fest a romantikus zongorazene legeredetibb alakjáról. Megérezteti, hogy miért szabad egy háromperces mazurkát jelentőségében egy négyórás Wagner-zenedrámával vagy egy másfélórás Berlioz-szimfonikus művel egyenrangú műremekként, a maga idején ugyanolyan értékű zenei vívmányként tekinteni. Vegyük rögtön a lemezt indító négy mazurkát (Op. 24)! Látszólag egymástól teljesen független, mintegy véletlenül egy opusz szám alá került darabokról van szó, amelyek távoli hangnemekben szólalnak meg, és más-más karaktert, hangulatot közvetítenek. Azonban éppen különbözőségük kapcsolja össze őket, mintha a mazurka-lejtés variációi sorakoznának egymás mellett. A legérdekesebb az, hogy mind a négyben másként jelenik meg a tánc alapritmusa. Míg az első mű ritmikája tipikus, a másodikéban a jellegzetes mazurka-ritmus elő sem fordul. A harmadikban felismerhető, de megváltozik, s a negyedikben olyan elemekkel bővül, amelyek, előtérbe kerülve ismét másfajta ritmusprofilt kölcsönöznek a zenének.

Megfigyelhetők másfajta jellegzetességek is. Az első és a második mazurka teljes, alaphangzaton zárul, a harmadik és a negyedik az utolsó pillanatokban egy szólamra vékonyodik, és az előírt skálának nem az első, hanem az ötödik hangján marad abba. S ha már a hangok készleténél tartunk (amit egy nagy zeneszerző egy-egy darabhoz rendkívüli műgonddal választ meg): az első mazurkában a visszatérő részben találhatók színező (kromatikus) hangok. A másodikban Chopin az ilyen hangokat teljesen mellőzi, míg az ugyancsak három részes harmadikban a középső részt színezi el. A záró darab a második mazurka éles ellentéte: erősen kromatikus.

Nem akarom próbára tenni a lemez hallgatójának zenei ismereteit, s nem is folytatom az elemzésbe hajló eszmefuttatást. Már e néhány jellegzetes vonás kiemelése is bizonyítja, hogy Chopin rendkívüli arányérzékkel teremt egy opuszon belül egységet a változatosságban. Mindig másra kell odafigyelni: hol a dallam meglepő fordulatára, hol egy-egy akkord váratlan hangzására, hol egy megjelenő belső szólam önálló életére. Nos, itt vagyunk a chopini művészet kapujában. Hogy azon túl mi történik, azt nehéz szavakkal körülírni, inkább csak megérezhető, Bogányi Gergely árnyalatokban gazdag, a kottázás mögé világító játékában. Ennek az interpretációnak az az üzenete, hogy Chopin, az álmodozva rögtönző virtuóz a zenetörténet egyik legtudatosabban alkotó zeneszerzője volt. Semmit sem nagyolt el, s hihetetlen műgonddal komponált. Gondoljuk csak el, mekkora kötöttségeket vállalt! Száznál alig valamivel több kompozícióból álló életműve teljesen zongoracentrikus, zömmel szóló zongorára komponált darabokból áll, és nem született olyan mű, amelyben ne szerepelne a zongora: zongora-ének, zongora-vonós hangszer, zongora-zenekar – mintha Chopin zeneszerzői biztonságérzetét a billentyűk jelenléte szavatolta volna.

Chopin félszáznál több mazurkát írt, tehát legalább ötvenszer három-négy-ötpercnyi tánczenét, általában egyszerű, visszatérő formában, és – természetesen – megtartva a tánc eredeti, háromnegyedes lejtését. A mazurkák között nem találunk olyan két művet, amelyben a zeneszerző ismételné önmagát. Chopin tökéletességre törekedett. A művek minőségén nem érezhető meg, hogy melyik a korábbi és melyik a késői, sőt, semmiféle stílusjegy nem utal arra, hogy érettebb és kevésbé érett kompozíciókról beszélhetnénk. A mazurka Chopin számára tág műfaji megjelölés volt. Olyasmi, mint a menüett a klasszikusoknak. Az embernek néha az az érzése, hogy Chopin ki is lép a mazurka műfajából, és már a keringő vagy a ländler területére téved. Téved? Nem éppen arról van-e szó, hogy a háromnegyedes tánckorszak enciklopédiáját komponálta egész életében, zongoradarabok formájában? A keringő és a polonéz – Chopin másik két kedvence – ugyancsak ebbe a körbe tartozik.

Lehetne-e táncolni Chopin mazurkáira? Valószínűleg nem, vagy ha igen, úgy elvesztenék sajátos romantikus vonásaikat. Ugyanis, ha valaki teljesen egyenletesen játszaná ezeket a táncokat és nem a zene deklamáció-jának kívánalmai szerint, akkor szörnyű kár érné éppen a lényeget. Bizonyítani aligha lehet, ám mégis az az érzésünk, hogy egy-egy mazurka olyan, mint egy vers: minden darab mond valamit. Nem elbeszélő, hanem lírai jelleggel, s nem is logikus gondolatot, hanem megfoghatatlan érzést közöl. Mint egy Verlaine-vers, amely Debussyt ihlette zenére, azt a Debussyt, aki Chopin egyik tanítványánál tanult… A francia fin du siecle és a századforduló az 1849-ben elhunyt Chopin nélkül elképzelhetetlen.

1849. október 17. – Chopin halálával szinte egy időben fejezték le Európa szabadságmozgalmait. Liszt Ferenc, aki oly nagyon különbözött Chopin művészegyéniségétől, s ugyanakkor annyira szerette lengyel-francia pályatársát, a Funérailles című zongoradarabban állított emléket neki és a forradalmak mártírjainak egyaránt. A magyar zongoristák Chopin-tradíciója Liszt Ferenctől eredeztethető, aki mindvégig tanította Chopin műveit, s adta át azoknak, akik a budapesti Zeneakadémián tőle tanultak, majd újabb generációk tanárai lettek. Bogányi Gergely ennek a tradíciónak örököse. Mögötte olyan óriások sorakoznak fel, mint Dohnányi Ernő, Anda Géza, Fischer Annie, Cziffra György és Cziffrának a nemzetközi zenei életben kevésbé ismert tanára, egy nagy Chopin-játékos: Ferenczi György. Hogy van-e sajátosan magyar Chopin-játék, azt merészség és túlzott lokálpatriotizmus volna állítani. De az megállapítható, hogy a sokáig elnyomott népek büszke tartása a lengyelekéhez hasonlóan a magyaroknál is megfigyelhető – a zongorajátékban is.
Bogányi Gergely lemezének második felében két nagyobb lélegzetű mű hangzik el. Ezek ritkábbak a Chopin-életműben, szinte rejtőznek a rövid darabokból álló ciklusok mellett. A b-moll Szonáta – Chopin mindössze három zongoraszonátája közül a középső, 1839-ből – érzékelteti a Beethoven utáni generációnak a nagy formával való küzdelmét. Épp ez a küzdelem teszi az ilyen fajta műveket eredetivé. A szonáta első tételének két, ellentétes karakterű anyaga, a mintegy levegő után kapkodó, izgatott főtéma és a lassú, himnusz-jellegű melléktéma egymásra vonatkoztatva olyan feszültséget gerjeszt, ami nem a hajdani szonátaforma jegyében, hanem egy új, drámai koncepciónak engedelmeskedve teszi egységessé a tételt. Ezt követően a szonáta, mint ciklus önálló zongoradarabok sorává oldódik, amely scherzóból, gyászindulóból és etűdből áll.

Jóval szilárdabb az összetartó erő abban a műben, amelynek Chopin kivételes módon a lazább formálást sejtető „fantázia” címet adta (egy viszonylag korai zongorára és zenekarra komponált darabot, valamint a Fantasie-Impromtut leszámítva egész életművében csak itt használja ezt a megjelölést). Egyik különössége, hogy nem a kezdő hangnemben zárul, s ezáltal a megkülönböztető „f-moll” hangnem-megjelölés is érvényét veszti, noha így került be a köztudatba. Első része egy olyan induló, amely Chopin egykori barátjának, Bellininek operáiban is szerepelhetne: komor és szívhez szólóan melodikus zene. A kimért lépéseket szabad szárnyalás követi, amely színpadiasan szenvedélyes zongoraáriát vezet be, s egyben utat nyit Chopin egyik legmerészebb zenei kalandozásának. Nehéz elképzelni, hogy a fantázia mögött – mint ahogyan Chopin balladái mögött is – ne állna valamiféle irodalmi élmény, egy vers vagy egy regény. Ám Chopin, miként a formát, úgy ezt a kérdést is nyitva hagyja, noha a válasz valószínűleg megindokolná a fantázia különös formáját. Mindenre azonban nemcsak nem kell, de nem is szabad végérvényes választ kapni, különben mivé lenne a Chopin-zene törékeny varázsa, amely oly megejtően szép Bogányi Gergely zongorajátékában?

Batta András

---

Bogányi Gergely muzsikuscsaládból származik, négyévesen kezdett zongorázni. A Zeneakadémián Esztó Zsuzsa, Baranyay László, Rados Ferenc; Helsinkiben, a Sibelius Akadémián Matti Raekallio, a bloomingtoni Indiana Egyetemen Sebők György voltak a mesterei.
Számos versenygyőzelme közül kiemelkedik az 1996-os budapesti Nemzetközi Liszt-verseny első díja.
2000-ben Vác legfiatalabb díszpolgárává avatták.
2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Liszt-díjjal tüntette ki.

2001-ben, a „Chopin összes zongoraműve” sorozata elnyerte a Gramofon újságtól „az év legjobb koncertsorozata” – kitüntetést. 2002-ben a Finn Köztársaság elnöke a Fehér Rózsa Lovagrend Érdemkeresztjével tüntette ki.

Bogányi Gergely állandó vendége Európa és a világ prominens koncerttermeinek, a világ legjobb zenekarai hívják szólistának. Folyamatosan készít rádió- és tv-felvételeket, CD-ket. Kelemen Barnabás hegedűművésszel készített dupla albumát a nemzetközi Liszt-társaság „Grand-Prix” díjjal tüntette ki.