Szerző/Előadó:Kelemen Barnabás - Kocsis Zoltán
 Cím:Hommage à Fritz Kreisler
(P) 2017 
Fritz Kreisler (1875-1962) alighanem ma is elégedett lenne művei fogadtatásával. Bár több operettet, számtalan dalt, sőt egy vonósnégyest is írt, sohasem állította magáról, hogy nagyjelentőségű zeneszerző; ennek ellenére óriási mértékben járult hozzá a hegedűrepertoár szélesítéséhez, átirataival, feldolgozásaival, közreadói munkásságával és – nem utolsó sorban – eredeti műveivel is.


01. Tambourin chinois, Op. 3
3:36
02. Chanson Louis XIII et Pavane
(Louis Couperin [1626-1661] stílusában)
4:55
03. Allegretto
(Luigi Boccherini [1743-1805] stílusában)
3:04
04. Dvořák-Kreisler: Szláv tánc, No. 2
4:13
05. Balogh-Kreisler: Észak siratója
2:54
06. Liebesleid (Szerelmi bánat)
3:44
07. Liebesfreud (Szerelmi öröm)
3:20
08. Schön Rosmarin (Szép Rozmaring)
1:55
09. Szinkópák
1:59
10. Rondino egy Beethoven témára
2:21
11. Dvořák-Kreisler: Indian Lament
5:00
12. Kis bécsi induló
3:14
13. Dvořák-Kreisler: Humoreszk, Op. 101, No. 7
2:55
14. La Gitana
(arab-spanyol cigánydal a 18. századból)
3:24
15. Cigány capriccio
4:46
16. Csajkovszkij-Kreisler: Andante cantabile, Op. 11
(a D-dúr vonósnégyesből)
5:26
17. A játékkatona indulója
2:16
18. Recitativo und Scherzo-Caprice, Op. 6
4:32
19. Heuberger-Kreisler: Éjféli harangok (Az operabál)
2:51
20. Bécsi capriccio, Op. 2
3:57
21. Praeludium und Allegro
(Gaetano Pugnani [1731-1798] stílusában)
4:46

Összidő: 75:20
Előadók
Kelemen Barnabás – hegedű
Kocsis Zoltán – zongora (1-17, 19-21)
Produkciós adatok:
A felvételek Diósdon, a Phoenix Studióban készültek, 2016. augusztus 6-9. között, illetve 14-én
Zenei rendező: Tóth Ibolya
Felvétel és keverés: Bohus János
Digitális editálás: Boros László
Borító: Huszár László / Greenroom

Producer: Gőz László
Label manager: Bognár Tamás

A felvétel megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.


Az album anyaga az alábbi oldalon digitális formában is megvásárolható:


Dalok.hu Dalok.hu



Kattintson a képre a nagyobb felbontásért!Életem legnagyobb hatású kamarazenei partnere Kocsis Zoltán. Ennek a kapcsolatnak legédesebb, s talán legféltettebb gyümölcse ez a felvétel, miután bartóki mélységektől bachi magaslatokig jutottunk el 20 év közös zenélés alatt.

Nem tudom, hogy Zoli tudatosan vagy tudat alatt válogatta-e erre a lemezre tizenhárom nép zenéjét Fritz Kreisler csodálatos világából. Mindenesetre éreztesse varázsát e mesebeli hegedűművész huszonegy remekműve, ahová csak elér!

Kelemen Barnabás



Alig néhány héttel ezelőtt készült el utolsó lemezed Kelemen Barnabással: Fritz Kreisler hegedű-zongora darabjai. Ezzel is tanítasz. Olyan zenék, amik mellett vállvonogatva mentünk el régebben – a Te kezedben gyémánttá váltak… (Talán azok is?)”

Kurtág György
(Elhangzott 2016. november 19-én a Zeneakadémián, Kocsis Zoltán búcsúztatóján.)



Világhódító kedély

Fritz Kreisler (1875-1962) alighanem ma is elégedett lenne művei fogadtatásával. Bár több operettet, számtalan dalt, sőt egy vonósnégyest is írt, sohasem állította magáról, hogy nagyjelentőségű zeneszerző; ennek ellenére óriási mértékben járult hozzá a hegedűrepertoár szélesítéséhez, átirataival, feldolgozásaival, közreadói munkásságával és – nem utolsó sorban – eredeti műveivel is. E kis darabok némelyike elkészülte után szinte pillanatok alatt ért el óriási népszerűséget, megjelenve a kor majd’ minden jelentősebb hegedűsének műsorán Ysaÿe-tól Elmanig, Szigetitől Heifetzig, Vecseytől Zimbalistig.



Ideális ráadás-számok lévén egyes előadók számára a hegedű-szólóestek szinte kötelező befejezését, a desszertet jelentették, más részről meg szinte kínálták magukat a gyermekéveit élő hangrögzítés általi megörökítésre; ki is használták ezt a lehetőséget a kiadócégek és a művészek egyaránt. A tízes évek derekától úgyszólván rendszeressé váltak Kreisler műveinek ismételt felvételei a különböző hanglemezkiadó cégek stúdióiban. Az eladási statisztikák egyértelműen visszaigazolták, hogy a koncertek ovációi tartós igényt szültek: a közönség komoly vásárlóerővel járult hozzá ennek a komoly- és könnyű zene határmezsgyéjén egyensúlyozó ún. Unterhaltungsmusik-nak a polgárcsaládok otthonaiba való eljutásához. A leghangsúlyosabban persze a főszereplőnek, magának Kreislernek közreműködésével. Se szeri se száma azoknak a hangfelvételeknek, amelyeket 1904-től 1941-ig (ekkor történt a sajnálatos New York-i teherautós gázolás, amely miatt a művész összezúzott koponyával egy hétig feküdt kómában, de talpra állt és folytatta karrierjét) a hegedűsök „dollárkirálya” az akkori legnagyobb hanglemezgyárak számára készített. S mindez piacra is talált: Kreisler megejtő hegedűhangja, különleges vibrátója, a jó ízlés határát soha nem áthágó portamentói első kézből idézik fel a bécsi szecesszió varázsát, a zeneileg is bábeli Monarchiát, az utolsó békeéveket, amelyekben a század vitathatatlanul legjelentősebb zenei remeklései születtek. E kis – néha nagyobb - darabok egyszerre jelentik a fin de siècle és a századelő, tehát a zenetörténet egyik legérdekesebb szakaszának különleges „jegyzetblokkját”, éppúgy reflektálva a kor jellegzetességeire, mint ahogy a maga idejében Liszt Ferenc átiratai, parafrázisai is visszatükrözték a barokktól saját koráig terjedő időszak stílusjegyeit, jellemzőit. Nem csoda, ha népszerűségük túlélt korszak-, stílus- és szemléletváltásokat.

Honnan ez a varázsos kedély, ez a lebilincselő mámor, ez a féktelen duhajkodásba soha nem átcsapó „Schwung”, ami már annyi szívet, lelket és – nem utolsó sorban – fület ejtett rabul? Honnan a legendás „bécsi hangvétel”, ami oly elemi erővel hatott szerte a világon, meghódítva egymástól gyökeresen különböző kultúrákban felnevelkedett zenerajongók millióit? Amely annyi zeneszerzőt inspirált közvetlenül vagy közvetve? Talán Schubert volt az első igazi nagyság, aki a kispolgárság zenés mulatóhelyeinek levegőjét, mint tősgyökeres bécsi (sem Haydn, sem Mozart, sem Beethoven nem büszkélkedhetett ezzel), magától értődő természetességgel – egyes kortársak szerint megdöbbentő hitelességgel - tudta átömleszteni saját muzsikájába. Hogy aztán minden követője azokat az elemeket találja meg stílusában, amelyek leginkább segítik saját hangjának kialakításában. Így a „könnyebb” műfajok képviselői is bőven merítenek a „Gemüt” kimeríthetetlen örökségéből. Jön Lanner, Suppé, Zeller, Millöcker, a Schrammel-fivérek s mindennek tetejébe a „királycsináló” család, Straussék. És máris itt a brettli megszületésének és évszázados csillogásának visszahozhatatlan időszaka. A leginkább Arnold Schönberg nevével fémjelzett Új Bécsi Iskola is ebből a talajból nő ki, a kapcsolat köztük és az elődök között félreismerhetetlen. Megigézi ez a könnyedség az outsidereket is, elsősorban Richard Strausst: egyáltalán nem biztos, hogy Zarathustra – bölcselkedései végén - keringőzéssel búcsúzna a nagy elődök munkái nélkül. Nem tekinthető pusztán jelképesnek az sem, hogy Gustav Mahler is a grinzingi temetőben alussza örök álmát.

Kreisler tehát olyan hatalmas és szerteágazó tradícióba csöppen bele, hogy ha akarna, sem tudna szabadulni annak befolyásától. Egyedülálló, azonnal felismerhető hegedűhangja pedig szintén nem minden előzmény nélküli; visszavezethető a legnemesebb értelemben vett hagyományokra. Ez a megindítóan édes tónus nemcsak a közönséget, de a hegedűművész-kollégákat is elbűvölte. Gyakorlatilag élete végéig a hegedűsök fejedelmeként tisztelték őt kortársai és tiszteljük mi is, kései utódok. Ebben nem kis része van zeneszerzői munkásságának. Természetesen voltak Kreisler mellett más, igen jelentős hegedűsök is, akik komponáltak, közreadtak, foglalkoztak átdolgozásokkal, akad közöttük ügyes, sőt zseniális zeneszerző (pl. Enescu) is. Kiemelkedő azonban Kreisler univerzalitása, amely látszólag iskolákon túli hozzáállást feltételez. Ám pontosabban szólva: eklekticizmusa tagadhatatlanul bécsi orientációjú s még ha „nyit” is különböző korok és stílusok felé, akkor is elsősorban saját gyökereiből táplálkozik. A Párizsban eltöltött tanulóévek sem tudják kioltani szülővárosának egy életre szóló hatását. A Hellmesberger és Bruckner iskoláját megjárt művész ízig-vérig (a szó szoros értelmében, hiszen az I. világháborúban a Monarchia oldalán katonáskodik) megmarad a császárváros polgárának. Zeneművei minden kétséget kizáróan tanúskodnak erről, de előadó-művészete is egy olyan poliglott megnyilatkozásaiban testesül meg, akinek jellegzetes bécsi akcentusát bármely nyelv használata során fölismerjük. Tóth Aladár – a magyarországi zeneesztétika emblematikus alakja, minden idők legjelentősebb magyar nyelven publikáló kritikusa - recenzióinak kissé epés hangvétele ellenére igen szemléletesen érzékelteti Kreisler művészetének lényegét: „Valójában Kreislerrel … a kedélyes bécsi népszerűségnek géniusza hódította meg a világot. Andalító érzelgősség, „fess” táncritmusok, kellemes formák és mindenekfelett gyönyörű, elbájolóan, szívindítóan édes, hegedűhang. A Lanner- és Strauss-hegedű varázsa, mely nélkül nincs igazi schrammli-zenész itt hatványozott „koncertpódium”-formában hódítja a közönséget. … És végül: mikor Kreisler saját … szerzeményeit kezdi játszani, akkor megszűnik minden kritika, akkor felszabadul a művész lelkének egész természetes költészete és a közönség Kreisler lábainál hever.” Igen, Kreisler vitathatatlanul király volt a maga idejében, aki, ha megjelent a pódiumon, nem csupán tiszteletet, de koncerthosszon át tartó feszült figyelmet is parancsolt. S ami még ennél is több: műveinek és hangfelvételeinek egy jelentős része kiállta az idő próbáját – fél évszázaddal a halála után ezt bízvást állíthatjuk.

Sokoldalú muzsikus lévén Kreisler kitűnően zongorázott is, bár ezzel a képességével nem állt egyedül: Enescu, Heifetz, Grumiaux és még sok más hegedűs is magas fokú zongoratudást mondhatott a magáénak. Kreisler azonban közöttük is kivételes helyet foglal el darabjainak roppant magas igényű zongorakíséreteivel, amelyek túlnyomó többsége igen komoly technikai tudást és művészi hozzáállást feltételez. Első olvasatra kitűnik, hogy ezeknek a zongoraszólamoknak a szerzője maga is pianista, legalábbis olyan szinten, hogy saját fiziológiai és auditív élményeivel hitelesíthesse a leírt hangjegyeket. Feltűnő, hogy Kreisler ehhez az igényhez képest viszonylag gyenge – néhány esetben ugyancsak méltatlan – partnert választ kísérőül, nem törekszik arra, hogy zongoraszólamainak megszólaltatása, ha nem is amazzal egyenrangú, de hegedülésének legalább főbb vonalaiban megfelelő legyen. Néhány üdítő kivételtől eltekintve bizony közepesek vagy a közepesnél is rosszabbak az őt felvételein kísérő zongora-matadorok, akik feladatukat nyilván egy-egy turné közben vagy végén – nem kis eufemizmussal szólva – „meglehetős rutinnal” oldották meg. A korabeli felvételtechnikát egyáltalán nem lehet felelőssé tenni a késedelmes belépésekért, a pedálozási ügyetlenségekért, a zongoraszólamon belüli aránytalanságokért és mindazért, ami miatt a hallgató ma úgy érzi: ez a hegedülés sokkal jobb partner(eke)t érdemelne. Ezt mintegy demonstrálandó, lemezfelvételein Kreisler nem restell zongoristaként sem kiállni a nagyközönség elé s nemcsak a kísérő, de a szólista szerepében is: Dvořák Humoreszkjének előadása fényes bizonyság arra, hogy a zongorabillentyűkhöz is kivételes érzékenységgel nyúlt.

Másfelől persze nem is csoda, hogy Kreisler nem akadt olyan nagy formátumú, ugyanakkor hiper-érzékenységű kísérőre, aki nemcsak a pódiumon, de a fekete sellak-korongokon is méltó lett volna művészetéhez (a Rachmaninovval készített három szonátától most tekintsünk el). Minthogy zongoraszólamai távol állnak a blattolási anyag fogalmától, igen alapos és sokrétű felkészülést igényelnek pusztán a zongorista részéről is. Szinte egyetlen darabja sincs, amiben a kíséret ne lenne a legpontosabban, legminuciózusabban kidolgozva. A zenekari gondolkodásmódot idéző faktúrák sosem válnak játszhatatlanul nehézzé; ám a zongorista nem kerülheti el a komoly, sőt a rendszeres kísérletezéstől sem mentes munkát. A felrakásban a kidolgozottságon túlmenően is találunk különlegességeket: kifejezetten bécsies, sőt operettszerű az a bőség, amivel Kreisler a domináns szeptimet a kvint kihagyásával, mint a tágfekvés első lépcsőfokát adagolja. Ettől válik olyan intimmé, sőt érzékivé pl. a Liebesleid maggiore-része, ez biztosítja az Éjféli harangok akkord-sorainak olvadékonyságát; ugyanakkor a Schön Rosmarin középső szakaszának erejéhez nem kis mértékben járul hozzá.

Hosszan lehetne még taglalni a Kreisler által lefektetett kíséretek jellemzőit, értékeit, különlegességeit, amelyek mögött nem csak kivételes hangzásérzék, de szilárdan megalapozott pianista tudás is áll. Semmiféle felsorolás nem pótolhatja azonban a legdöntőbb érvet, a csakis hangzásában megvalósulható hiteles előadást, a művek akusztikai élménnyé tételét. Ilyen aprólékos kidolgozottság - magától értetődően - a legnagyobb mértékben megérdemli a komolynál is komolyabb munkabefektetés árán létrejövő szöveghű előadást, sőt azon túlmenően a sajtóhibák, illetve a nyilvánvaló elírások gondosan végzett hallgatólagos javítását.

Zamárdi, 2016. augusztus 23-án.

Kocsis Zoltán